2.évad 11.rész

*Amy szemszöge*

- Szia, tudsz jönni ? - szóltam bele a telefonba
- Szia kincsem, persze máris indulok.
- Szuper, jön. - fordultam Susan felé - Beszélni fogtok, nincs kifogás.
- De..
- Semmi de. Mitől félsz ? Nincs veszteni valód.
- Jó, rendben de mi van ha ő nem akar velem beszélni ? - szomorodott el
- Bízd csak rám. - legyintettem
Egy húsz perc múlva meg is érkezett Robert, megállt a kocsival a ház előtt és egy hangos dudálással jelezte ittlétét. Kirontottam az ajtón, oda sétáltam nagybátyámhoz aki az autó mellett állva várt.
Szorosan magához ölelt mintha már napok óta nem látott volna.
- Milyen volt ? - érdeklődött
- Nagyon szuper - húztam hatalmas mosolyra a számat
- Szia Robert - lépett oda félénken Susan
- Szervusz - mondta közömbösen - Na mi megyünk is .
- Nem, várj - ragadtam meg  a karját - szeretne valamit mondani a feleséged.
- Adott okot, hogy még mindig a feleségemnek nevezd ? - kérdezte idegesen
- Éppen ezt az okot szeretné veled közölni, szóval kérlek szépen hallgasd végig.
- Na jó - sóhajtott - mondd mi lenne az. - nézett unottan Susanre

*Robert szemszöge* 

Csak hallgattam azt a hihetetlen történetet amit Susan mesélt. 
- Sajnálom, de nem tudok neked hinni olyan kitaláltnak hangzik ez az egész. - ráztam meg a fejemet -

Csalódtam benned, ezt nem akarom még egyszer átélni és úgy érzem, hogy ha most megbocsájtanék és felejteném a dolgokat akkor megtennéd velem ugyan ezt.
- Te megőrültél ? - lökött meg Amy
- Nem, éppen ezért nem tudok megbocsájtani mert nem őrültem meg.  Óh és - húzta fel a felsője ujját majd levette a kötést a karjáról - soha nem hittem, hogy ilyet teszek miattad.
Elsápadva állt előttem, szerettem volna neki hinni nagyon is de nem ment.
- Amy köszönj el - toltam oda Susanhez
- Nem így képzeltem el - ölelte át Amy
- Mondtam, hogy nem esik meg rajtam a szíve - súgta annyira hangosan, hogy éppen halljam

Amy egész úton egy szót sem szólt, nem értettem mi változott, ő olyan hamar elhitte volna ezt a mesének tűnő dolgot ?!  Eddig ő is mellettem állt ki, mi lett vele ?!
- Még annak sem örülsz, hogy ide hoztalak ? - állítottam le az autót a ház előtt ahol Amy eddig élt
- De, nagyon is csak nem tudom felfogni, hogy esélyt sem adtál Susannek, azt hittem eljössz, megbeszélitek és képes leszel újra szeretni.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem szeretem csak nem tudok már benne bízni és te is tudod, hogy egy kapcsolat alapja a bizalom, ez elszállt akkor meg nincs miről beszélni.
- De nem is hagyod, hogy visszaszerezze a bizalmadat
- Most mitől lett ennyire fontos neked ez ? Eddig örültél, hogy csak te vagy ott nekem és csak rád számíthatok
- Tudod mit ? Hagyjuk, menjünk végre be.

*Amy szemszöge* 

Majd kiugrott a szívem a helyéről mikor kinyitottam a bejárati ajtót, hihetetlen boldogságot éreztem de mégsem volt ott az a nyugodt érzés, hogy hazaértem.
- Nekem már nem ez a hely jelenti az otthont - néztem szomorúan körbe
- Akkor nem is örülsz ? - kérdezte a száját biggyesztve
- De, nagyon is csak nekem már nem itt van az otthon
Megnéztem a ház minden sarkát, az összes titkos kis zugra emlékeztem. Amit utolsónak néztem meg az a szüleim szobája volt. Ugyan olyan volt, mint amikor eljöttem. Anya könyvei felsorakoztatva a polcon, az egyik szekrény ajtaja félig becsukva állt előttem. Apa egyik ingjének ujja lógott ki, az csukódott a két ajtó közé. Kinyitottam a szekrényt és leakasztottam a vállfáról azt az inget majd felkaptam magamra. Apám illata tisztán érződött rajta.

- Úgy látom sikerült megtalálnod az itt hagyott holmikat - lépett be az ajtón Robert
- Nem volt nehéz. - mutattam a nyitott szekrényre - Olyan illata van mintha még most vette volna le - húztam össze magamon az inget. - Miért nem hittél Susannek ? - néztem rá
- Kérlek, hagyjuk már ezt  - túrt bele idegesen a hajába
Ez volt az első alkalom, hogy nem értettem egyet Robert döntésével és nem is értettem miért így döntött.
- Hát jó - a vállammal erősen meglöktem mikor elmentem mellette majd kimentem az udvarra.

Még mindig ott állt a hinta amin oly sok időt töltöttem, ha szomorú voltam mindig kijöttem, zenét hallgattam és gondolkodtam. Így tettem most is. Csak ültem a hintában és a lábammal aprókat löktem magamon, egyszer csak éreztem, hogy valami lassan végig folyik az arcomon de nem könnycsepp volt, az eső kezdett el cseperegni. Egyre szaporábban hullottak az esőcseppek  én meg csak hallgattam a zenét és ringattam magam a hintában, kicsit sem zavart az eső.
- Normális vagy ?! - szaladt ki az udvarra nyíló ajtón Robert - Szakad az eső, gyere már be.
Úgy tettem mintha meg sem hallottam volna.
 - Ó, ne csináld már - állt elém és támaszkodott rá a hintát tartó láncokra

- Akkor válaszolnál ? - néztem fel morcosan a szemeibe
- Igen. Mi volt a kérdés ?
- Az, hogy miért nem hittél Susannek ?
- Hittem. - sütötte le a szemét
- Hát akkor ?
- Van egy nagyon kedves nő...
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy..
- Beleszerettem - ült le mellém a másik hintára